test
Budapest     Debrecen     Szeged     Miskolc     Pécs     Győr     Nyíregyháza     Kecskemét     Székesfehérvár     Szombathely     Szolnok     Érd     Tatabánya     Sopron     Kaposvár     Veszprém     Békéscsaba     Zalaegerszeg     Eger     Nagykanizsa     Salgótarján     Esztergom     Dunaújváros     Hódmezővásárhely     Szekszárd     

Egy újabb sérült agy: Mobiltelefon függőség

Rábukkantam egy cikkre, amelyet még 2019-ben olvastam, és sokkolt, amikor rájöttem, mennyire megváltozott a helyzetem. A cikk címe ez volt: „Ne zavarj: Avagy hogyan dobtam el a telefonom és állítottam helyre az agyam”. Kevin Roose írta és a címben igen jól összefoglalta az írást. Egy műszaki cikkíró történetét meséli el, aki kemény küzdelem után végül legyőzte mobiltelefon függőségét. Amikor 2019-ben elolvastam a cikket, emlékszem, sajnáltam Roose urat. Most, két évvel később, miután a járvány idejének nagy részét otthon töltöttem, közelebb érzem magam a szerzőhöz, sőt, talán fel is nézek rá sikeréért.

Rémisztő, hogy az ember helyzete milyen gyorsan meg tud változni manapság. A COVID előtt a telefonomhoz való kötődésem egészséges szakmai szükségszerűségnek tekintettem. Végül is tanácsadó vagyok és figyelnem kell az ügyfeleimre és munkatársaimra. Nem nagyon voltam tisztában azzal, hogy a legjobb úton haladok a függéstől a kifejlett függőség felé. Egészen mostanáig, amikor rájöttem, hogy Roose úrhoz hasonlóan én is sérült aggyal működtem, ahol a „sérült” szó arra utal, hogy valaki képtelen hosszabb időn keresztül koncentrálni. Nem arról van szó, hogy túl sok időt töltöttem a telefonnal, hanem arról, hogy a telefonnal töltött idő gyakran félbeszakította azokat a dolgokat, amelyeket csinálnom kellett volna. A probléma az, hogy ezek az egyéb dolgok nem csupán magánéleti vagy szakmai teendők voltak: a figyelmem akkor is könnyen elkalandozott, ha tévéztem vagy egy fontos ügyfélnek írtam emailt. Ez utóbbit nyilván befejeztem, de határozottan hosszabb ideig tartott.

Leszokás

A telefonozás szokását két hónappal ezelőtt adtam fel, és többnyire jó hírekkel tudok szolgálni. Először is, hasonlóan a Times cikkhez, fura érzés szétnézni és látni a sok telefonfüggőt. Amikor az edzőteremben meglátom a két gyakorlatsor között telefonjukra tapadt embereket, valószínűleg hasonlóan érzek ahhoz az alkoholistához, aki meglátja elázott sorstársát: nincs kísértés, csak sajnálat és a mindent betöltő érzés: „hála istennek, én már nem vagyok ilyen”. Másodszor, észrevettem, hogy hatékonyabban dolgozom, ami valószínűleg azzal van összefüggésben, hogy le tudok ülni és be tudom fejezni, amit elkezdtem. Már nem azért ülök le, hogy rögtön kinyúljak a telefonomért, ha a feladat hirtelen megerőltetővé válik. A hatékonyabb munkavégzés okán hozzáértőbbnek, így magabiztosabbnak érzem magam.

Tévedtem, amikor sajnáltam a szerzőt. Komoly győzelmet aratott és története megosztásával számtalan sorstársának segített (még nekem is, bár pár évvel később). Nem a legrosszabb fajta függőségről van szó, de az biztos, hogy jelentősen rontja az élet minőségét. Most már ellenőrzés alatt tartom a függésemet. Itt jegyzem meg: a fenti cikk legnagyobb részét a telefonomon írtam, azonban bizonyos biztonsági intézkedések mellett: azaz repülő üzemmódban. Ezt részben az motiválja, hogy szeretném jobban megismerni magam és a körülöttem lévőket, illetve, hogy tudom, még mindig kontrollálnom kell magam.