Görögország gazdasági történetének egyik fontos fejezete most ér véget: a koronavírus-válság után létrehozott európai helyreállítási alap, a Recovery and Resilience Facility kifutott. A görög program teljes kerete 35,95 milliárd euró, amelyből 18,22 milliárd támogatás, 17,73 milliárd pedig kedvezményes hitel; 2026 áprilisáig Athén 24,6 milliárd eurót, vagyis a teljes keret 68,5 százalékát már lehívta. A programnak ráadásul nem pusztán az volt a célja, hogy pénzt tegyen a görög gazdaságba: reformokhoz, digitalizációhoz, energetikai beruházásokhoz, közlekedéshez, munkaerőpiaci fejlesztésekhez és a magánszektor beruházásaihoz kötötte a forrásokat. A kérdés most ezért nem az, hogy Görögország kapott-e elegendő pénzt, hanem az, hogy képes-e a támogatások által létrehozott beruházási lendületet saját erőből továbbvinni.
A görög gazdaság helyzete ma egészen más, mint a 2010-es évek adósságválsága idején. Az ország növekedése továbbra is ellenálló: az OECD 2026-ra 1,9, 2027-re 2 százalékos GDP-bővülést vár, miközben a foglalkoztatás és a rendelkezésre álló jövedelmek támogatják a fogyasztást. A Recovery Fund azonban éppen akkor kezd eltűnni a képletből, amikor a beruházásoknak kellene átvenniük a növekedés főszerepét. Az Európai Bizottság becslése szerint a görög RRF-program önmagában csaknem 4,5 százalékkal emelheti a GDP szintjét 2026-ban ahhoz képest, mintha ezek a szakpolitikák nem valósultak volna meg. Ez jól mutatja a probléma nagyságát: nem egy egyszeri támogatási program megszűnéséről van szó, hanem egy olyan finanszírozási forrás eltűnéséről, amelynek makrogazdasági hatása már érezhetően beépült a görög növekedési modellbe.
A következő időszak ezért Görögország számára kevésbé a megszorításokról, inkább a tőke mobilizálásáról szólhat. A valódi teszt az lesz, hogy az állam által elindított beruházások képesek-e magántőkét is tartósan bevonzani. Ha igen, akkor a Recovery Fund betöltötte történelmi funkcióját: nem egyszerűen finanszírozta a görög gazdaságot, hanem áthidalta azt az időszakot, amíg az ország ismét képes lett nagyobb volumenű beruházásokat finanszírozni. Ha viszont az EU-pénzek eltűnésével a beruházások is visszaesnek, az azt jelzi, hogy a görög növekedés továbbra is túl erősen függ a külső transzferektől. Az OECD már most arra számít, hogy 2027-ben mérséklődik a beruházási növekedés a Recovery Fund kifutásával.
Van azonban egy másik, kevésbé látványos probléma is: ki fizeti majd a működtetés költségét? Egy új digitális rendszer, energetikai infrastruktúra, közlekedési projekt vagy közszolgáltatás felépítését könnyebb egyszeri európai támogatásból finanszírozni, mint évtizedeken keresztül fenntartani. Ez az EU-s támogatási modellek egyik klasszikus dilemmája: a beruházás könnyen politikai sikerré válik, a fenntartási költség viszont már a nemzeti költségvetésben jelenik meg. Görögországnak ezért most nem egyszerűen azt kell bizonyítania, hogy képes elkölteni az európai pénzt, hanem azt, hogy az európai pénzből létrehozott eszközök önálló gazdasági értéket termelnek.
És ez végső soron sokkal nagyobb kérdés, mint Görögország. A 2010-es években az ország Európa pénzügyi problémájának szimbóluma volt; a 2020-as években viszont Görögország egyfajta tesztpiaccá vált arra, hogy működik-e az európai közös beruházási modell. A következő évek megmutatják, hogy a több tízmilliárd eurós támogatás valódi termelékenységi és versenyképességi fordulatot indított-e el, vagy csak gyorsabbá tette a felzárkózást egy olyan időszakban, amikor az EU finanszírozta annak jelentős részét. A Recovery Fund után Görögországnak már nem pénzt kell elköltenie. Növekedést kell termelnie.