Talán nem túlzás kijelenteni, hogy Björk valószínűleg a valaha élt leghíresebb izlandi személyiség, aki mindössze 11 éves volt, amikor első albumával elindította páratlan zenei karrierjét. Kétségkívül az egyik legzseniálisabb művész, akit a zenei világ az elmúlt 35 évben produkált olyan dalokkal, mint a „Hyperballad”, a „Human Behavior” vagy akár az „All Is Full of Love”. Az énekesnő csaknem 40 millió lemezt adott el világszerte. 2015-ben a Time magazin felvette a világ 100 legbefolyásosabb emberének listájára, 5 Brit Awards díjat nyert, valamint 15 Grammy-díjra jelölték.
Az izlandi énekesnő nemcsak különleges hangjáról, háromoktávos hangterjedelméről, merész zenei döntéseiről, hanem excentrikus közéleti személyiségéről és jótékonysági tevékenységeiről is ismert. A november 21-én megjelent „Oral” című duettje a spanyol énekesnővel, Rosalíával, évek óta a legmegragadóbb dala, amely egyébként az intenzív lazactartás elleni fellépést támogatja. A dal célja, „hogy rávilágítson az Izlandon folyó nyílt tengeri lazactenyésztés riasztó kegyetlenségére, valamint súlyos környezeti és ökológiai következményeire” – áll a közleményben.
Négy évtizedes pályafutása során eklektikus stílust alakított ki, amely az elektronikus, népzene, pop, kísérleti, trip hop, klasszikus és avantgárd zenéből merít. Első önálló, azonos című szólólemeze 1977-ben jelent meg a Fálkinn kiadó gondozásában, ezt követően Björk olyan együttesek énekesnőjeként tűnt fel, mint a Tappi Tíkarrass, a Kukl, és persze a Sugarcubes. A kilencvenes évek elején Londonba költözött, ahol Nellee Hooper producerrel kezdett el együtt dolgozni, és 1993-ban kiadta első felnőtt szóló stúdió albumát Debut címmel, ami végül számos országban kapott platina minősítést, az NME pedig az év lemezének választotta. Hooperrel való együttműködésükből született első nemzetközi szóló slágere, a „Human Behaviour”. A legtöbb országban a dalt nem játszották széles körben a rádiókban, de Björk rájött arra, hogy a vizualitásra is hatalmas hangsúlyt kell helyezni! A klipet Michel Gondry rendezte, aki az énekesnő gyakori munkatársa lett és komoly műsoridőt kapott az MTV-n. A debütáló album a Hooperrel közös szerzemények mellett számos olyan dalt tartalmaz, amit tinédzser kora óta írt. Alig egy évvel később megnyerte a Brit Awards-on a legjobb nemzetközi női és a legjobb nemzetközi új előadó díját, és ekkorra már tényleg ő volt az „It Girl”. Sikere több világviszonylatban is jegyzett előadóval való együttműködéshez vezetett, mint például a „Play Dead” című dalban David Arnolddal, és ő írta társszerzőként a „Bedtime Story” című dalt is Madonnának.
Björk második szóló stúdióalbuma az 1995-ben megjelent Post volt. A Debut sikerére építve folytatta a különböző hangzásokkal való kísérletezést, különös érdeklődést mutatva a dance és a techno iránt: a trip hop/electronica-szerű hangzás dominál az olyan dalokban, mint a „Possibly Maybe” vagy az „Enjoy”. De gondoljunk csak az „Army of Me” dübörgő ipari beatjeire! 2003-ban az album a Rolling Stone magazin minden idők 500 legjobb albumát tartalmazó listáján a 373. helyen szerepelt.
Következő albuma a „Homogenic” volt 1997-ben, amelyet Spanyolországban rögzített, és ezt tartják az egyik legkísérletezőbb művének. Szülőhazájához, Izlandhoz való kötődése nyilvánvaló a lemezen, amely szintén pozitív visszajelzéseket kapott. Ezt követően Björk leghíresebb klipjei megjelentek DVD-n, ami úttörő volt ezen a téren és utat mutatott sok jövőbeli művésznek. 1999-ben elvállalta a „Táncos a sötétben” című film zenéjének írói és produceri szerepét, sőt a rendező Lars Von Trier végül még arra is rábeszélte, hogy a főszerepet is játssza el. A film 2000-ben Cannes-ban debütált, ahol elnyerte az Arany Pálmát, Björk pedig a legjobb színésznőnek járó díjat. A szerep lelkileg annyira megviselte, hogy megfogadta, soha többé nem játszik. A filmzene „Selmasongs” címmel jelent meg, rajta egy duettel Thom Yorke-kal a Radioheadből. Az „I’ve Seen It All” című dalt a legjobb eredeti dal Oscar-díjára jelölték, sőt 2001-ben az Oscar-gálán is előadták. Ekkor jelent meg Björk az ikonikus hattyúruhájában.
2001-ben jelent meg a „Vespertine” című lemez, ami egy kamarazenekarral, kórusokkal, halk énekkel, otthon előforduló mikrobeatekkel (mint a kártyalapok keverése vagy a jégtörése), emellett személyes és sebezhetőbb témákra épült, amely több mint kétmillió példányban kelt el világszerte. Az album dalaihoz készített videók nagy port kavartak, különösen a „Pagan Poetry”, amelyben mellbimbókat mutogatott és fellatiót szimulált, és amit végül le is tiltott az MTV. A 2004-ben megjelent „Medúlla” ismét egy új hangzást célzott meg. Tanya Tagaq torokénekesnő, Rahzel hiphop beatboxer, Dokaka japán beatboxer, Mike Patton avant-rocker, Robert Wyatt, a Soft Machine dobos/énekese és több kórus közreműködött a lemezen. Még ebben az évben Björk fellépett a 2004-es athéni nyári olimpiai játékok megnyitó ünnepségén az „Oceania” című dalával, amit kifejezetten erre az alkalomra írt.
2007-ben jelent meg a hatodik stúdióalbuma „Volta” címmel, amely az első volt, ami a top 10 közé jutott az Egyesült Államokban. A 18 hónapos lemezbemutató turné után az énekesnő rengeteg időt, energiát és pénzt fordított arra, hogy felhívja a figyelmet a természet és a tengeri élővilág védelmére, és számos erre irányuló projektekben is közreműködött. A 2011-ben megjelent „Biophilia” a zenét a technológiai innovációval, a tudománnyal és a természet témáival ötvözte. 2015-ös „Vulnicura” albumán Björk az exével, Matthew Barney képzőművésszel való szakítását dolgozza fel, a dalszövegek pedig még hozzá képest is szokatlanul nyersek és érzelmesek. Következő anyaga az „Utopia” két évvel később látott napvilágot, és a szerelemről szólt. „Egy olyan emberrel tölteni az időt, akivel élvezed, amikor az álom valósággá válik.” Az album producere Arca volt, és Björk úgy jellemezte a vele való közös útját, mint „a legerősebb zenei kapcsolat, amit valaha is átélt”. Legutolsó lemeze, a tavaly szeptemberben kiadott „Fossora”, ami az idei Grammy-díjátadóval együtt a kilencedik egymást követő jelölése lett a legjobb alternatív zenei album kategóriában.
Björk három évtizedes szólókarrierje során egy olyan utánozhatatlanul eklektikus és avantgárd zenei világot alakított ki, amely magában foglalja többek között az elektronikus, az alternatív, a trip hop, a kísérleti, a jazz, az alternatív rock, és a kortárs klasszikus zene sok-sok elemét. Zenéje évtizedről évtizedre megosztja a közönséget, mivel következetesen ellenáll mindenfajta zenei műfaji kategorizálásnak. A The New Yorker írója, Taylor Ho Bynum szerint „egyetlen kortárs művész sem hidalja át olyan kecsesen a szakadékot a zenei kísérletező és a popsztár között, mint Björk”.