Elvis Presley történetét már rengetegszer elmesélték. Sofia Coppola Velencében az exfeleség szemszögéből készítette el és mutatta be a Priscilla című filmet, amit nagy siker övezett a filmfesztiválon és elnyerte a legjobb női alakítás díját..
Sofia Coppola 1971. május 14-én született New Yorkban egy a moziért lelkesen rajongó családban, a híres rendező, Francis Ford Coppola (A Keresztapa, Apokalipszis most) lányaként. Ebben a famíliában nem lehetett elmenekülni a mozi elől, apja már alig egyéves korában betette egy apró szerep erejéig A keresztapába, nem sokkal később 3 évesen A keresztapa 2-be, majd amikor nagykorú lett, a film harmadik részében már egy fontos alakításban láthattuk. Habár Sofia Coppola még feltűnt néhány filmben és szerepelt a Star Wars 1. Baljós árnyak (1999) című moziban is, saját bevallása szerint azonban a színészet nem volt kedvence, érdeklődése sokkal inkább a rendezés és az írás felé hajlott. 18 éves korában apjával együtt dolgozott a New York-i történetek című három sztorira osztott filmen, amelynek egy részét már ő írta. Egyébként a forgatáson találkozott későbbi alkotótársával, a fiatal Kirsten Dunsttal, akinek ez volt az első szerepe. Bár egy ideig művészeti iskolába járt, Sofia nem volt a legnagyobb rajongója az oktatási rendszernek, inkább kihasználta a kivételes lehetőségeket, hogy sok-sok filmforgatáson vehetett részt. Társat is a szakmai körökből választott: az 1990-es évek elején ismerkedett meg első férjével, Spike Jonze rendezővel (A John Malkovich menet), akivel 2003-ig voltak házasok.
1998-ban Sofia Coppola társírója és rendezője volt a Lick the Star című rövidfilmnek, majd egy évvel később jelent meg első nagyjátékfilmje, az Öngyilkos szüzek. A rendhagyó tinifilm a szigorú katolikus neveltetésben részesülő Lisbon lányok kollektív öngyilkosságának története, személyes vallomás a kamaszkorról és az ártatlanság elvesztéséről az ártatlannak legkevésbé sem mondható hetvenes évek közegébe helyezve. A Sofia Coppola által írt és rendezett alkotásra azonnal felfigyeltek a kritikusok. Már első filmben felismerhetőek későbbi védjegyei, témája szinte mindig ugyanaz: ártatlan, közegükben idegenül csellengő, elszigetelt hősök, akiknek élete valamiért megreked. Női rendezőként mindemellett nem egyszerűen csak történeteket mesél nőkről, hanem a nőiesség minden jellemzőjével ruházza fel őket. A nagy sikert a következő film hozta el, az Elveszett jelentés, ami 2004-ben négy Oscar-jelölést hozott, köztük a legjobb filmét és a legjobb rendezőjét, de végül Sofia Coppola a legjobb forgatókönyvíróként került ki győztesként. A filmben a két hollywoodi kedvenc, Scarlett Johansson, a fiatal, unatkozó feleség és Bill Murray, a filmsztár útjai egy tokiói luxusszálló bárjában keresztezik egymást. A nagy korkülönbség ellenére a véletlen találkozásból végül barátság szövődik, és együtt kószálva fedezik fel Tokiót, és emellett az élet lehetőségeibe vetett friss hitet is. A rendezőnő harmadik nagyjátékfilmjét, a Marie Antoinette-et tekinthetjük kettős „remake-nek”: egyrészt a történelmi eseményeket játssza újra sajátos szemszögből, másrészt pedig a korábbi filmjeiben bemutatott nőfigurát helyezi új díszletek közé. A Habsburg-házból származó tizenkilenc évesen francia királynővé koronázott Mária Antónia itt történetesen nem a gyermekeitől megfosztott, fél Párizson végighurcolt, majd a Place de la Révolutionon lenyakazott arisztokrata, hanem egy tinilány, aki a gimnázium helyett Versailles-ban szerzett érettségit – intrikából, dekadenciából, etikettből, szeretetből és szerelemből. Hősnőnk a tokiói hotelben unatkozó Charlotte-hoz (Scarlett Johansson) hasonlóan idegen világba csöppen, melynek törvényeit nem ismeri, és melyben akárcsak a felhőkarcolókat a szállodai ablakból vizsgáló feleség, ő is felülről néz le birodalmára. A Velencei Filmfesztivál Arany Oroszlán díjával tüntették ki a következő alkotásáért, amiben szakít korábbi filmjeinek hagyományával és a hősnők után egy hollywoodi színész életébe nyerünk bepillantást, aki partiról partira és fotózásokra jár, unja a naponta váltogatott szeretőit, és mesterségesen kreált életének köszönhetően már minden kivesztett belőle, aki valaha volt. Lányát azonban anyja egy váratlan fordulattal eldobja magától, távozik a városból, így Cleo-t ideiglenesen Johnny kénytelen nevelni. A kislánynak köszönhetően egyre szorosabb kapcsolatot teremt a való világgal, új reményt hoz az életébe és kezdi visszanyerni régi önmagát. A Made in Hollywood halk, visszafogott, finom és elegáns film Stephen Dorff és Elle Fanning nagyszerű alakításaival. A 2017-es Csábítás Coppola második regényfeldolgozása az elsőfilm után, ráadásul a Thomas Cullinan művéből készült polgárháborús thriller ugyancsak egy elzárt leányközösségben játszódik, amelyet anyai szigorral irányít a leányiskola igazgatónője, mígnem a férfijelenlét – egy sebesült katona alakjában – betolakodik a kommuna elfojtásokkal teli közegébe, és a frivol szexuális érdeklődés hamar véres tragédiába fordul.
Marie Antoinette után, idén a rendezőnő a Velencei versenyben szereplő Priscilla című filmje egy újabb olyan történet, ahol egy nő önmaga által tervezett meneküléséről szól a tőle jóval dominánsabb férfi befolyása alól. A film Priscilla Presley „Elvis és én” című memoárja alapján készült, és a híres pár kapcsolatát követi egészen az első találkozástól kezdve – amikor Priscilla Beaulieu még csak 14 éves volt és az amerikai hadsereg németországi bázisán élt – egészen addig a pillanatig, amikor majdnem másfél évtizeddel később Priscilla utoljára hajtott be Graceland kapuján. Coppola története még mélyebben szemlélteti kettejük kapcsolatát, mint a tavaly bemutatott Elvis, Baz Luhrmann produkciója. Coppola Priscillája egy naiv tinédzser, aki a csillogó életmód csapdájába esik. A Priscilla lenyűgöző és éleslátó alkotás a lánykor szakértőjétől, a filmet és főszereplőit (Cailee Spaeny és Jacob Elordi) pedig elragadtatással fogadták Velencében.