Nem sokat tudok arról, hogy a bátyám mit csinált, mialatt Afganisztánban állomásozott, de azt tudom, miért kellett hazajönnie. Egy összetákolt robbanószerkezet miatt leesett egy épületről. Nem tudni, hogy maga a robbanás vagy az azt követő esés okozta az agysérülését, ami miatt végül hazatérhetett. Az azóta eltelt években több rohama is volt, ezen kívül emlékezetvesztéstől és poszt-traumatikus stressz szindrómától (PTSD) is szenvedett. A fizikai és mentális felépüléshez vezető út számára hosszú és fáradtságos, egyúttal olyan utazást jelent, amelynek nincs vége.
Amikor megkérdeztem véleményét az Afganisztánból való kivonulásról, a válasza meglepett. Részben örült, hogy nem lesznek többen, akik hozzá hasonlóan járnak – egészségesen hagyják el Amerikát és „sérült áruként” érkeznek haza – legalábbis nem e miatt a konfliktus miatt. Másfelől arról már korábban meggyőzte magát, hogy megérte áldozatot hozni, és nem volt hiábavaló ezt az életet vállalni az országáért. Azonban véleménye szerint az egész egy „kib•••••tt pazarlás”. És nem ő az első vagy egyetlen veterán, aki ilyen démonokkal küzd. Apám legjobb barátja, aki gyermekkorom szinte állandó szereplője volt, azt mondta, hogy tíz évébe telt, mire kigyógyult Vietnámból. Mikor a Pentagon jelentéseiből nyilvánvalóvá vált, hogy mennyire értelmetlen volt a véráldozat és milyen sokat hazudott a kormány az amerikai embereknek, belerokkant. A kormányba vetett hite örökre megszűnt és ezt az érzést jól ismeri minden utánuk következő generáció.
Perspektíva és cél
A fentiekben leírt helyzetek üzletemberként a kiváltságaimra emlékeztetnek: én sokkal, de sokkal jobban irányításom alatt tudom tartani azokat az ügyeket, amelyeknek az életemet szentelem. Az örökségemet, ha egyáltalán lesz ilyen, elsődlegesen én határozom meg. A bátyám öröksége, vagy legalábbis az, amit annak hitt, pár hét alatt köddé vált. A múlt héten, az Afganisztánba vetett hamis remény maradéka is odaveszett, amikor egy robbantásban 170 civil és 13 amerikai szolgálatos életét vesztette. Minden egyes csodálatos menekülés történetre számtalan sikertelen jut.
Egy olyan világban, ahol manapság roppant nehéz eligazodni, nekünk könnyű dolgunk van. Persze vannak, akik nem szeretik ezt a fajta irányítást, amely esetlegesen teljesítménykényszert okozhat számukra. Ez a fajta kényszer azonban kiváltság. Világunkban nagyon kevesen vehetik el az ember célját. A bátyám története, bár összetett, nem teljesen szomorú. Miután immáron több mint tíz éve itthon van az Államokban, hosszú és kemény munkával sikerült neki ismét felépíteni az életét. Feleségével ebben az évben várják az első gyermeküket. Hatalmas örömöt okoz számára, hogy apa lesz. Az életét és az örökségét ismét ő irányítja. Nem számít már, hogy a geopolitikai események korábbi munkáját „pazarlássá” silányították, ő megtalálta a célját.