Az Intel nehézségei nem új sztori, már több mint egy évtizede láthatóak. A vállalat nemcsak az okostelefonok térnyerésében maradt le, a mesterséges intelligencia terén szintén nem tudta felvenni a versenyt, és nézte, ahogy riválisai meghódítják a fejlett chiptervezés magaslatát. Most, miután több mint 10 milliárd dollár támogatást kapott a CHIPS Act keretében, 8,9 milliárd dollár értékű 10 százalékos részesedését eladja a szövetségi kormánynak – ez a lépés pedig arra utal, hogy a piac már nem bízik abban, hogy az Intel saját erejéből talpra áll.
Az üzlet egy kényelmetlen kényszerházasságot jelent. A tisztviselők ragaszkodnak ahhoz, hogy a kormány csak passzív befektetőként fog fellépni, de a történelem azt mutatja, hogy ha egyszer a adófizetők pénze forog kockán, szinte mindig politikai megfontolások is szerepet játszanak. Iparági szakértők arra figyelmeztetnek, hogy Washington kísértésbe eshet, hogy olyan vállalatokat, mint az Apple, az Nvidia vagy a Qualcomm, arra ösztönözze, hogy az Intel-től szerezzenek be alkatrészeket, függetlenül attól, hogy azok versenyképesek-e. Ez torzíthatja azokat a piaci erőket, amelyeket a CHIPS Act éppen erősíteni akart. Trump nem meglepő módon úgy állította be az ügyletet, mint a Biden-kormány hibáinak kijavítását, amelyet azzal vádolt, hogy „pénzt osztogat” felelősségre vonás nélkül. A támogatók azzal érvelnek, hogy a részesedések biztosítják, hogy az adófizetők részesüljenek a potenciális nyereségből. A kritikusok ezzel szemben azt állítják, hogy ez a megközelítés azzal a kockázattal jár, hogy az Intel politikai játékszerré válik, amelynek sorsa a választási ciklusokhoz és az elnöki programokhoz kötődik. Európának ez a látvány tanulságos. Míg az európai kormányok régóta támogatják a stratégiai iparágakat – az űrhajózástól az energetikáig –, a magánvállalatokban való közvetlen részesedés megszerzése csak válságos időkben fordul elő. Az amerikai lépés jól mutatja, hogy Washington milyen messzire hajlandó elmenni a félvezetőkapacitás biztosítása érdekében, még a szabadpiaci ortodoxia árán is. Az Intel fordulatának sikere azonban egyáltalán nem biztos. A vállalat létszámot csökkent, átáll az mesterséges intelligenciára, és új generációs chipekkel ígér visszaszerezni ügyfeleit. A technikai kihívások azonban hatalmasak, és az ázsiai gyártók továbbra is elsöprő fölényben vannak a fejlett gyártás terén. A kormányzati részesedés időt nyerhet, de nem helyettesítheti az innovációt.
A kérdés most az, hogy ez a beavatkozás egyszeri mentőakció-e, vagy az amerikai állami kapitalizmus új korszakának kezdete. Évtizedekig az amerikai politikai döntéshozók kritizálták Európát és Ázsiát az iparpolitikájuk miatt. Az Intel esetében Washington hasonló utat választott: a túl stratégiai jelentőségű vállalat finanszírozójává és részvényesévé tette az adófizetőket.