Milyen az igazán jó szülő? Van, aki úgy gondolja, hogy mindent meg kell adni a gyermeknek, szeretni, imádni kell, és ebbe belefér az is, hogy el lesz kényeztetve, hiszen végső soron ezért vagyunk szülők. Mások úgy vélik, hogy az életre kell nevelni a gyermeket, és szigorú elvek mentén kell megtanulnia az élet rendjét. E két út között végtelen a megoldások halmaza, mint azt jól tudjuk. Arra gondoltak már, hogy vezetőként hasonló válaszút elé vagyunk állítva? Vagy épp cégtulajdonosként, meddig hagyjuk a fejünkre nőni a dolgozóinkat? Kényeztessük vagy neveljük őket keményen? Mikor, melyik irány a megfelelő?
A kolléga addig megy, ameddig engedik
Nagyon sok interjún hangzik el a jelöltek szájából, hogy a megfelelő háttér, a szakmai támogatás nagyon fontos számukra, csakúgy, mint a tökéletes munkahelyi környezet. Emellett mindenképp történjen meg a magas szintű „betanítás”, és legyen olyan vezető, akihez bármilyen kérdéssel lehet fordulni, és persze válaszoljon is a feltett kérdésekre. Egyre inkább úgy vélik a vezetők, hogy mindenképp meg kell felelniük ezeknek az elvárásoknak, különben nem is tekinthetők vezetőknek. Így hát hatalmas nyomás van egy megfelelő empátiával megáldott vezetőn, mert igen sokrétű munkát kell végeznie. Aztán persze a sok elvárás közepette egyszer csak robban a bomba, mert előbb-utóbb mindenkinek elege van a gyerekes viselkedés kezeléséből. Mert hát az interjún elhangzó „követelmények” leginkább arra utalnak, hogy a kedves munkavállaló önállótlan, és ezen nem is kíván változtatni. És persze, akkor, de csakis akkor hajlandó elvégezni a munkáját, ha a vezető, a cég, a tulajdonos minden feltételt tökéletesen biztosít. Ebben az esetben milyen tekintetben lesz más, mint egy kisgyerek? Hol maradnak azok az alapvető dolgok, amelyek a munkaadói oldalon elvárásként szerepelnek? Például az önállóság, a tenni akarás vagy a proaktivitás. Kényes kérdés ez, hiszen ki tudja megmondani pontosan a határt, hogy a szakmai igyekezetre való hivatkozás mikor csap át egyszerű kényelemmé, és az mikor fajul egyszerű lustasággá? Merthogy a legtöbb esetben a munkaadó saját maga teremti meg a lustasághoz a légkört. Nyilván nem ez a cél, hanem hogy minél több támogatást biztosítson a munkavállalójának, csak az a baj, hogy közben jóváhagyja az önállótlanságot. És ha egyszer egy munkavállaló megszokja a kényelmes környezetet, az önállótlan munkát, amikor minden kérdésére választ kap, így meg sem kell mozdulnia egy-egy kényesebb feladat esetében, akkor onnan nincsen visszaút.
Nemtörődömség
Nagyon sok komédia szól a munkavállalók jogtalan elégedetlenkedéséről. Talán az egyik legjobb példa erre a mindenki által ismert eposzi méretű amerikai sorozat, a Jóbarátok. Az egyik részben azt tárgyalja a társaság, hogy tulajdonképpen egyiküket sem szereti a főnöke, persze érthetetlen módon. Azon is hosszasan eltűnődnek, hogy mindez minek is köszönhető, amikor a csapat „beszólós tagja” Phoebe közbeszúrja a „talán azért, mert most is itt kávéztok munkaidőben” mondatot, amely teljes csendet és szégyenkezést vált ki a beszélgetőkből. Nagyon sok esetben tapasztalni a nagy létszámú szervezeteknél ezt a hozzáállást a munkavállalók körében. És persze ilyenkor a cég feladata a „motivációs környezetet” megreformálni, mert hát a munkavállaló nyilván nem tehet minderről. Ebben nagy játékosok a HR szakemberek is, hiszen munkájukat igazolva és féltve, még adják is a kollégák alá azt a bizonyos lovat, hogy bizony komoly szervezeti teendőkre van szükség, mivel a „céges kultúra” nem megfelelő. Ilyenkor persze az objektív üzleti döntéshozók joggal kérdezik, hogy az, hogy valaki dolgozik vagy nem, miért céges kultúra, és miért nem belső motiváció kérdése? Miért kell azzal foglalkozni, hogy a munkavállaló a feladatára koncentráljon, és végezze a munkát a jövedelemért, amit fizetnek neki? Ha nem megfelelő számára a munka, akkor keressen másikat. Ha pedig megfelelő, akkor tegye bele az energiát. Visszaélhet ezzel a munkaadó? Persze, hogy visszaélhet! Rosszul jár ezzel a munkavállaló? Persze, hogy nem jár rosszul! Hiszen mindenki saját magának, saját lelkiismeretének, és saját jövőjének is dolgozik. Nem azért kell jó munkát végezni, mert elvárják, vagy mert ha észreveszik a lazítást, akkor nem jár pénz érte. A megfelelő színvonalú munkát saját magunk miatt kell letenni az asztalra. Saját magunk leszünk többek tőle. Vezetőként mit tehetünk ebben a kérdésben? Alakítsunk ki olyan környezetet, ahol mi is szeretünk dolgozni, és keressük meg azokat az embereket, akiket belső motivációjuk hajt! És ne engedjük a közelünkbe a követelőző gyerekeket! A rájuk szánt energiát fordítsuk inkább saját gyermekeinkre! Ők hálásak lesznek érte.