test
Budapest     Debrecen     Szeged     Miskolc     Pécs     Győr     Nyíregyháza     Kecskemét     Székesfehérvár     Szombathely     Szolnok     Érd     Tatabánya     Sopron     Kaposvár     Veszprém     Békéscsaba     Zalaegerszeg     Eger     Nagykanizsa     Salgótarján     Esztergom     Dunaújváros     Hódmezővásárhely     Szekszárd     

Jobb nyerni, mint megijedni!

A konzervatív, múltban élő sportszakemberek még mindig abban hisznek, hogy a félelem káros dolog, ami nem való az élsportba. Az atléta érzelmek nélkül, adrenalintól vezérelve menjen neki a versenynek és természetesen egyéni legjobbját nyújtva fejezze be az adott versengést. Ezzel tulajdonképpen arra kényszerítik a körülöttük lévő sportolókat, hogy félelmeiket elhallgassák, így az pont a versenyhelyzetben jöjjön elő, komoly ijedtséget okozva a mentálisan felkészületlen sportolónak.

Jobb félni!

Hiába ismerjük ezt a mondást nagyon jól, és hiába tudjuk a mindennapi életből, hogy mennyire igaz is, az élsportban még mindig nagyon sok embernek komoly nehézséget okoz az adaptálása. Vannak olyan klubcsapatok, nemzeti válogatottak, egyéni sportolók, akik többször produkálnak érthetetlen szituációkat a számukra nagyon fontos versenyek alkalmával. Ugye mindenkinek megvan a helyzet, amikor kedvenc versenyzőnket már izgatottan várjuk a döntő megmérettetésnél, vagy épp csapatunk végre ott áll a hatalmas siker kapujában? Ugye ismerjük azt az érzést is, amikor minden úgy alakul, ahogy szerettük volna, üvöltünk a lelátón, a tévé előtt, mert folyamatosan, öles lépétekkel haladnak a végső siker felé? Minden úgy néz ki, ahogy elterveztük. Egy jó kis délután, melyet a sportolóink majd bearanyoznak! Az egekbe emeljük őket, „isteni eredetükről” beszélgetünk, miközben valahogy mi is sikeresnek érezzük magunkat, hiszen mégiscsak a „mi lányaink, fiaink”, hiszen szurkolunk nekik. És aztán összeomlik minden egy pillanat alatt. Érthetetlen események sora következik, és az „álmunk” kezd összetörni. Ami tökéletesen működött eddig a pályán, az most már nyomokban sem lelhető fel. Nem megy a játék, nem megy a küzdelem, és bizony vesztésre állunk. Kedvencünk, favoritunk pedig csak ott van, lefagyva, képtelen váltani, és az ellenfél, ellenfelek egyre inkább felülkerekednek. Lassan elvész minden remény, és hát ki-ki vérmérsékletétől vezérelve szidja, sajnálja a sportolót. Tehetetlenül nézünk az edzőre, a szakmai stábra, akik ugyanúgy lefagyva állnak a pálya mellett és látszik rajtuk, hogy ebből a helyzetből már nincsen kiút. Veszítettünk! És hát ki szeret vesztesként zárni egy napot? Főként egy komoly ráhangolódás után? Senki! Van úgy, hogy ez a fagyott állapot percekig tart, és újraélednek a remények, de a leginkább az jellemző, hogy az álmainkat elbuktuk, és értetlenül állunk a helyzet előtt.

Félelem és ijedtség

Ha tudjuk, hogy valaki meg akar ijeszteni bennünket mondjuk azzal, hogy előugrik hirtelen a szekrény mögül, akkor már nem fog sikerülni a terve, hiszen megláttuk őt, pontosan tudjuk, hogy a „félelmetes” esemény mikor és hogyan fog bekövetkezni. Tudjuk, mert előre látjuk, és az agyunk megtanulta kezelni a helyzetet. Hiába találta ki nagyon rafináltan a már csak „ijesztgetővé” leminősülő egyén az egészet, terve nem ért célba. Persze vannak ennél félelmetesebb „ijedelmek” is, de egyet biztosan kijelenthetünk: ha pontosan tudjuk a folyamatot és van időnk felkészülni, akkor a hatást jelentősen tudjuk csökkenteni. Nem fagyunk le. Lehet, hogy vannak olyan fóbiáink, amelyek mindig rossz érzést keltenek majd bennünk, és a félelem, sőt még lehet az ijedtség érzése sem fog elmúlni soha, de az is biztos, hogy tizedjére már kevésbé lesz hatással ránk. A sportban nagyon hasonló a helyzet. Volt alkalmam sok sportolót látni élőben játszani Bajnokok Ligája döntőt, világbajnoki, sőt olimpiai tétmérkőzéseket, döntőket. És nagyon sokszor láttam testközelből az ijedtség okozta lefagyást is, mely az egyéni sportban azonnal a verseny elvesztését, az álmok összetörését jelenti, csapatsportágakban pedig minimum nagyon nehéz helyzetbe hozza a teljes csapatot. Aztán láttam olyat is, amikor egy-egy sportoló e téren komoly fejlődést mutatott. Tétmérkőzésről tétmérkőzésre javult a teljesítménye. Volt olyan is, aki az első ilyen meccsén a csapat leszereplésének egyik fő oka volt, majd négy évvel később ő nyerte meg nekik a trófeát. Persze ilyenkor mindig jönnek az okos megjegyzések, hogy a tapasztalatnak köszönhető mindez, de azzal már kevesen foglalkoznak, hogy milyen típusú tapasztalatról is van szó. Hiszen csak azzal, hogy idősebb lesz valaki, nem fogja jobban viselni a téthelyzeteket. Viszont azzal, hogy halad előre a korban, valóban egyre több esélye van arra, hogy téthelyzeteken rágja át magát. De ha nem kerül konkrét krízishelyzetbe vagy aktuális edzője nem bízik meg benne – hiszen megvannak a rossz emlékek –, akkor csak idősebb, fáradtabb és fizikailag gyengébb sportolóvá válik. Nem véletlen az, hogy a modern sportban az egyik legnagyobb kihívás a félelem és az ijedtség menedzselésének, „balanszának” megtalálása. Nehéz meghúzni a határt, hogy meddig tart egy sportoló fejlesztése. Sokszor a krízishelyzetben történő elbukása segítheti egy későbbi téthelyzet kezelését.

Ez a kérdés nagyon komoly felelősséget teremt a sportszakemberek és az őket támogató mentális szakemberek számára, amit meg kell tanulni elviselni és kezelni.